Egy vidám kirándulás közepére csöppentem, mely egy barlangtúrába csatlakozott. Már csak ketten sétáltunk. A barlang fala nyirkos, néhol megcsillant rajta fény, melyet nem tudtam először hová tenni, honnan is jöhet. Sötét, de nem félelmetes. Távolabbról szűrődött be a fény, arra vezetett számomra idegen vezetőm. Közvetlen volt, mintha régi ismerősök lennénk.A barlang szélesedett, ahogy haladtunk, két oldalt gyertyafényes, fehér abroszos asztalok sorakoztak tisztes távolságban egymástól. Csodásan, részletesen kidolgozott, sötét barna, faragott lábuk volt. Ezt jól megfigyeltem. Minden lassan történt, mint egy lassított jelenetben. Az asztalokon lévő étkészlet vörös színben tündökölt. Néhány elegánsan öltözött ember nyugodtan csevegtek az asztaloknál, minden fehér ruha volt, makulátlan hatást keltve. Vezetőm arcán elégedettség, kellemes nyugalom tükröződött. Szeme egy pillanat alatt vált tüzessé, tele vággyal, amint jobbra mutatott. A barlang enyhe kanyarulatánál láttam meg szoborként nyársra tűzve, húsukat lenyesve, két emberi torzót. Az egyiken a fej is megmaradt, szeme kifolyva. Felismertem őt. Az emberek pedig embert ettek.