Varázslatos helyre tévedtem. A sivatagban egy zöldellő oázisban ébredtem, mint minden álmom, ez is teljesen valóságosnak látszott. Illatokkal, szagokkal, látvánnyal, az élet zajaival. Ott voltam, ott éltem Semiramis elképzelt vagy valós függőkertjét láttam magam előtt. Az érzés leírhatatlan, pompázatos volt. hatalmas méreteket öltött, éreztem a mélységet és magasságot. Vízesések zúdultak le a sziklákról. A látvány lenyűgözött.Friss szellő érintett és én beszívtam, mintha az életet szívtam volna magamba.Úgy tűnt a hangok alapján, hogy az oázis tele van a régmúlt emlékeivel. Hallottam a víz zúgását a patakokból, a lezúduló nagy tömegű víz robaját a hegyekből, a fák susogását. Mindezt láttam is. Hallottam a beszédet és a gyerekzsivajt az utcákon. De embereket és állatokat nem láttam. Bejárhatatlan távolból szemléltem, mégis olyan közelinek tűnt Valóban varázslatos hely volt.

Nem kaptam rendesen levegőt, arra ébredtem, hogy az egyik cicám a mellkasomon fekszik és néz engem.

Loptam, nem tudom mit és honnan, csak az érzés maradt meg. Nem tetszett.

Álmomban hallottam egy szót, mely egyre erősödött, egyre határozottabb volt. ÉBREDJ!
Erre teljesen leizzadva ébredtem. Ismét eltűnt a hozzám szóló.

Éjjel újra Róla álmodtam. Hazajött. Felkiabált az emeletre, hogy hazaért. Pedig ez már lehetetlen, az érzés mégis olyan intenzív volt.

A barátaimmal ültünk egy pubban és nevettünk.

Egy tenger fölé nyúló hatalmas szirt szélén álltam, néztem a lenyugodni készülő Napot. A lábamat puha élénk zöld fű simogatta. Éreztem az enyhe, langyos, sós szellőt. Amikor az Nap utolsó szikrája is letűnt a tengerben, a mélybe vetettem magam. Zuhantam, de nem volt vége. Felébredtem.

Egy hófehér Pegazus állt az ágyam mellett. Nézte, ahogy alszom. Felébredtem és kerestem, de ebben a világban megszűnt létezni.

Láttam egy embert, aki embereket darabolt. Rezzenéstelen arccal tette ezt, mintha rutinból csinálná, mint aki a vágóhídon a húst darabolja, mert ez a munkája. Rám tört a felismerés álmomban: az az ember én voltam.

Élénk színes foltokat láttam, lelkeknek gondoltam őket. Egyek voltak velem. Egy zöld erdőben sétáltam, ők pedig jöttek mögöttem, néha játszottak körülöttem.

Az égen csodaszép szivárványt láttam. Kör alakban pompázott, igazán különlegesnek találtam. Nem szűnt meg létezni a horizontnál. Nem volt meg a föld alatt- föld felett érzés. Alattam szilárd talaj volt, a szivárvány alatt viszont elhalványult. Mintha a Föld lapos lenne, és számomra látható volt a mellette kialakuló kör alakú szivárvány. Ebben a pillanatban szívszaggató, mindent megremegtető dobbanást hallottam, mintha egy új szív egy új élet első dobbanása lenne. A szivárvány a ma ismert  földgömböt körülvette... egy új világ született.

Mérhetetlen boldogság töltött el, kacagva ébredtem!

Egy szobában ültem egy piros széken. A szoba aránylag nagy és rideg. Ismerősnek tűnt, vártam.A falak egyre közelebb értek hozzám, félelmem növekedett. Úgy éreztem nagyon gyorsan ver a szívem. Egyszerre a folyamat felgyorsult, láttam, hogy bármelyik pillanatban elérhet. Soha nem ért el hozzám.Mintha egy középpont lennék, ami távolodik, és a falak nem érik el.

Néz engem, itt van velem, nem hagy el, vigyáz rám. Mégis zavar, mikor közel áll az ágyamhoz.Akkor mindig felébredek és fürkészem a sötét szobát. Nem látom, csak érzem.

Egy világos zöld béka voltam, sötét zöld fűben múlattam az időt. Elvágták a torkom, a gégém kilátszott, fuldokoltam, folyt a vérem. Nagyon féltem. Felijedtem.

Egy béka voltam álmomban. Tavirózsa mellett ültem egy kis ágon. A víz kéken csillogott, játékosan csobogott. Pillanat alatt vált bűzlő posvánnyá. Fuldokolni kezdtem, sírva zihálva ébredtem.

A férfi csak feküdt kikötözve egy vaságyon. A szoba átlagos, már-már otthonosnak mondható. Álltam mellette és néztem. Aludt.A mellbimbóiból szögek kezdtek kifelé haladni a hegyes végükkel. Bimbónként egy-egy. Gyengén vérezni és nedvezni kezdett ennek a helye. Hirtelen begyógyult, majd új szögek jöttek elő. Néztem tovább, ő még mindig aludt. Nem féltem, mintha állt volna az idő, csak vártam. Nem voltak érzelmek.Leültem mellé az ágyra, hideg és merev volt. Ekkor értettem meg, hogy a férfi halott.

Felriadtam az éjszaka közepén, a szívem dobogott, mintha ki akarna ugrani, félelem járt át. A macskáim az igazak álmát aludták. Éreztem, hogy még itt van, de lassan szertefoszlik. A tudatom küzdött ellene, kizárta ismét a létezését. Néha visszatér álmomban. Nem értem a félelmem, nem bánt, csak jelen van.

Egy vidám kirándulás közepére csöppentem, mely egy barlangtúrába csatlakozott. Már csak ketten sétáltunk. A barlang fala nyirkos, néhol megcsillant rajta fény, melyet nem tudtam először hová tenni, honnan is jöhet. Sötét, de nem félelmetes. Távolabbról szűrődött be a fény, arra vezetett számomra idegen vezetőm. Közvetlen volt, mintha régi ismerősök lennénk.A barlang szélesedett, ahogy haladtunk, két oldalt gyertyafényes, fehér abroszos asztalok sorakoztak tisztes távolságban egymástól. Csodásan, részletesen kidolgozott, sötét barna, faragott lábuk volt. Ezt jól megfigyeltem. Minden lassan történt, mint egy lassított jelenetben. Az asztalokon lévő étkészlet vörös színben tündökölt. Néhány elegánsan öltözött ember nyugodtan csevegtek az asztaloknál, minden fehér ruha volt, makulátlan hatást keltve. Vezetőm arcán elégedettség, kellemes nyugalom tükröződött. Szeme egy pillanat alatt vált tüzessé, tele vággyal, amint jobbra mutatott. A barlang enyhe kanyarulatánál láttam meg szoborként nyársra tűzve, húsukat lenyesve, két emberi torzót. Az egyiken a fej is megmaradt, szeme kifolyva. Felismertem őt. Az emberek pedig embert ettek.